La vita é bella
Egy kis szösszenet, ami mindig is közel állt hozzám, de nem tudtam magam rávenni, hogy befejezzem. Az alapja egy régi álmomból jött, ahol eléggé negatív véget kapott, szóval...
Jó olvasást hozzá :)
A nap pont a szemembe tűzött a lehúzott reluxa rései között, ezért jócskán fel kellett emelnem a fejem, hogy láthassam az ős öreg vekker megfeketedett számlapját. A masina csörgött még párat, majd a mutatói szomorkásan lefelé konyultak, mintha lassan elegük lenne a több évnyi robotolásból. Nagyot sóhajtottam, nem pazarolva a javítására semmiféle energiát, hiszen már az előző héten közölték velem, hogy új ébresztő után kell néznem. A mobilom sajnos hasonlóra sem volt alkalmas, ezért kellett még megmaradnom az ősi módszereknél. A családomat – ami jelen esetben engem és a bátyámat jelentett – nem vetette fel igazán a pénz, tehát az efféle jelentéktelennek tűnő dolgok cseréjét a legvégsőkig halasztgattuk, ami pontosan ezt a pillanatot jelentette. Szinte fájt, ahogy a készülék kilehelte a lelkét, de már elkéstem a segítséggel. A legjobb, ha a szemétbe…
A gondolatmenet azonban itt szakadt félbe, mert, ahogy a kezemet nyújtottam felé, valaki hátulról megragadott és szorosan magához ölelt. Álomittas fiúhang suttogott a fülembe érthetetlen, de szenvedélyes szavakat, közben érzékeny pontokon simítva végig rajtam. Éreztem, ahogy elvörösödöm – ezt az érzést nem lehet megszokni, hiába is igyekeztem -; és ez manapság egyre gyakrabban fordult elő velem. Szinte minden reggel így ébresztett a drága, menekülni pedig képtelenség volt előle. Haragudni nem tudtam, hiszen még nem volt egészen tudatánál, de éreztem, hogy le kell szednem magamról, akár határozottabb eszközökkel is. Végül megemeltem, majd hátralendítettem a könyököm.
- Sandy – szóltam hátra az ekkor összegörnyedő fiú vállai fölött, a másik oldalon fekvő lánynak. Bár türtőztetni próbáltam magam, kihallottam a hangomban bujkáló nevetést. – Azt hiszem, most már komolyan helyet kellene cserélnünk.
Sandy nevetve tápászkodott fel; göndör fekete hajú, gyönyörű csokoládébarna bőrű lány volt, vakítóan fehér fogakkal. Nem fogott rajta sem a nélkülözés, sem a bánat - ezt imádtam benne -, s tökéletesen kordában tudta tartani az én egocentrikus, idegbeteg bátyámat. Ő közben szintén felült, hosszú, vékony ujjaival kócos, karamellaszínű sörényébe túrt. Láttam a feszültséget csinos arcán, no meg a sértettséget, ami nyilvánvalóan ellenem szólt. Persze nem fájhatott neki túlzottan, de ezt semmi szín alatt nem ismerte volna be.
- Hát bizony, manapság átszokott a jobb oldalra. Nincs menekvés – kuncogott a lány, majd a fiúhoz hajolva egy puszit nyomott a homlokára. – Igaz, édesem? Ne kínozd a hugicát.
- Elég legyen, lányok – nyögött fel ő, eltolva magától a gyengéd kezeket. – Menjetek tanulni, az a ti dolgotok. Hagyjátok szegény melóst pihenni, hiszen a lelkét is kidolgozza értetek. Ha zaklattok, fáradt leszek, nem fogok jól teljesíteni, a főnök ordibálni kezd velem, én szegény pedig még a végén vissza találok szólni és repülök. Nincs több esélyünk, és ha ez megtörténik, éhen halunk.
Felpattant, és hitetetlen méreteit és komoly, sötétkék szemeit maximálisan kihasználva a lehető legfelsőbbrendűen pillantott le ránk. Máskor ez a jelenet mindig megnevettetett, de ma még alig egy mosolyt sikerült kipréselnem magamból a mutatványra. Ez láthatólag teljesen elkeserítette, s magába roskadva huppant vissza elénk.
- Kérek egy kávét – morogta maga elé monoton hangon.
- Ilyenkor úgy nyakon vágnálak, tudod? – közölte ez után pár perccel Sandy, aki szintén visszatelepedett az ágyra. Mindösszesen egy paplant kellett odébb górnia, és már kényelmesen el is helyezkedett.
- Most miért? Semmit sem csináltam…
- Hát éppen ez az. Hol az a nagy és erős férfi, akire évek óta vártam? Hm? Hová bújt, mert itt nincs, az hót ziher…
- Hát nem tudom, talán lement a boltba tejért és kenyérért, ahogy a múltkor láttam, az mintha elfogyott volna…
- Vagy talán egy új vekkerért. Mert a régi…
- Tessék? Tönkretetted, mi? Tommy már egy hete megmondta, hogy vigyázz rá jobban, az ilyen értékes masinákat nem szabad csak úgy a földhöz csapdosni, mert kiakad bennük az a kis biszbasz, tudod…
- Ja, persze, tudom… - sóhajtottam. – De most tényleg nem bántottam, ott állt az asztalon, nézd meg, ha nem hiszed el. Amúgy meg nem kell így letámadni. Nem én tehetek róla, hogy zátonyon a…
- Na jól van, fogd be a szád – a bátyám hirtelen nagyon ádáz képet vágott, bár az ábrázatán még néhol továbbra is fellelhetőek maradtak a fáradtság jellegzetes nyomai, ami kissé viccessé tette. – Húzás le a boltba tejért, kenyérért, vekkerért, meg a lófasz tudja még, miért. Estig nem akarlak itthon látni, remélem, világosan beszéltem.
- Előbb még hozok egy kávét, rendben? Ahogy szereted, tejjel, cukorral…
- Nincs tej…
- Nem baj, akkor majd kitalálok… - mondtam szinte suttogva, bár ahogy az arcába néztem, már rájöttem: azonnal félbeszakít, ahogy megtudja, mit akarok. Láttam a villanást a tenger-szempárban, s inkább elhallgattam. Gyűlöltem, ha szid, bár kezet sosem emelt volna rám. Igazi úriemberként viselkedett a maga módján, ha a néha kissé kemény és bántó szövegtől eltekintünk.
- Csak menj el. Kérlek. Csak egy kicsit, menj el… - nyögte fájdalmas hangon, arcát a kezeibe temetve. Sandy közelebb csúszott hozzá, s görnyedt hátát szelíden ölelte át. Felfedeztem valamit ebben a mozdulatban, ami most már tényleg indulásra késztetett. Kettesben kellett hagynom őket. Elfordultam, hátra sem nézve a vállamra kaptam a kissé szakadt, és az időhöz mérten meglehetősen vékonyka pulcsit, melynek cipzáras elején a „LA VITA É BELLA” felirat díszelgett. Valaki nagyon okosnak hitte magát, mikor mindenféle ehhez hasonló szövegeket ócska, olcsón eladható felsőkre nyomtatott, de a szivárványszínes betűk inkább bosszantottak, minthogy egy kis vidámságot kölcsönöztek volna. Dühömben már néha kaparásztam is őket, de nem könnyen adták meg magukat, a foszló anyag pedig még trehányabbul nézett ki, mint az idétlen feliratok.
Reménykedtem benne, hogy legalább Tommy mellém szegődik, de hamarosan csalódnom kellett. Ő már előbb távozott, harmadik lánytársunkkal együtt.
Nyomorultul magányosnak éreztem magam, ahogy fogtam a koszlott nylonzacskót, majd az ajtó felé oldalaztam. A kis hálóteremből meglehetősen különös hangok szűrődtek ki; igyekeztem nem odafigyelni rájuk. A bátyám dühös volt, ha olyan dolgokba ütöttem az orrom, amikhez szerinte semmi közöm sincs.
Ekkor jutott eszembe, hogy a pénz az elromlott kacatjaimmal együtt a hálóban maradt. Tehát vagy elmegyek pénz nélkül és leégetem magam a boltban, vagy várok… vagy megkeresem Tommyt. Ő biztosan kisegít engem.
Felvidámodva léptem ki az úton, majd eliramodtam a városba vezető poros úton. Bérelt lakosztályunk a város szegény negyedében helyezkedett el, különböző putrikkal körülbástyázva. Tulajdonképpen még örülhettünk is ennek, hiszen emiatt volt ilyen alacsony a bérleti díj. A bátyám fizetéséből éppen ennyire futotta, Tommy mellékállásából pedig az ételt tudtuk rendezni. Maradt a tandíj, amivel örökösen hadilábon álltunk, s a ruházkodás, amin minél többet igyekeztünk megspórolni. Minden egyes darabot addig hordtunk, ameddig szinte leszakadt rólunk. Lyuk és elegendő koszmennyiség nélkül semmi sem kerülhetett szemétbe.
Szinte szégyelltem magam, amiért nekem más dolgom sincs a tanuláson kívül, de a testvérem megtiltotta, hogy dolgozzak. Szerinte nem erre születtem, de lassan már kezdtem kétségbe vonni szavai hitelességét. Természetesen ez is jobb volt a városi nevelőintézetnél, ahol ő töltött két évet, és ahova én is kerültem volna, ha nem vesz kegyesen magához. Bár ez az ő szempontjából teljesen ésszerűtlennek tűnt, hiszen csak eszem, gondot okozok, hasznom pedig nincs.
Hangos szuszogással fékeztem le a bolt előtt, a térdemre támaszkodva próbáltam lélegzethez jutni. Az októberi hűs levegő simogatta az arcomat, segített kicsit lehűlni.
Komolyan néztem körbe, de ismerős sehol sem mutatkozott.
Néhány ember sétált el előttem: rongyokba burkolt hajléktalan nő a karjában egy síró csecsemővel, idős, csoszogó öregúr, fiatal pár kézen fogva, arcukon gondtalan boldogság. Őket sokáig figyeltem, keserűséggel a mellkasomban, tudva, hogy az ilyen pillanatokból a bátyámnak semmi sem jutott. Én fosztom meg minden lehetőségétől. Értelmes ember létére húszéves korára dolgozni kényszerül, csak hogy eltartsa élősködő kistestvérét. Magára nincs ideje.
A karomba markoltam, elhessegetve a nyomasztó gondolatokat. Tejet és kenyeret kell vennem, a vekkerre nincs szükségem. A többiek úgyis mindig percre pontosan keltenek.
Ha ebben a hónapban nem veszek új ruhát, lesz pénzem végre egy szülinapi tortára. Vajon megszidnának érte? Ebben az ügyben még konzultálnom kell Sandyvel.
A gondolatmenet azonban itt szakadt félbe, mert, ahogy a kezemet nyújtottam felé, valaki hátulról megragadott és szorosan magához ölelt. Álomittas fiúhang suttogott a fülembe érthetetlen, de szenvedélyes szavakat, közben érzékeny pontokon simítva végig rajtam. Éreztem, ahogy elvörösödöm – ezt az érzést nem lehet megszokni, hiába is igyekeztem -; és ez manapság egyre gyakrabban fordult elő velem. Szinte minden reggel így ébresztett a drága, menekülni pedig képtelenség volt előle. Haragudni nem tudtam, hiszen még nem volt egészen tudatánál, de éreztem, hogy le kell szednem magamról, akár határozottabb eszközökkel is. Végül megemeltem, majd hátralendítettem a könyököm.
- Sandy – szóltam hátra az ekkor összegörnyedő fiú vállai fölött, a másik oldalon fekvő lánynak. Bár türtőztetni próbáltam magam, kihallottam a hangomban bujkáló nevetést. – Azt hiszem, most már komolyan helyet kellene cserélnünk.
Sandy nevetve tápászkodott fel; göndör fekete hajú, gyönyörű csokoládébarna bőrű lány volt, vakítóan fehér fogakkal. Nem fogott rajta sem a nélkülözés, sem a bánat - ezt imádtam benne -, s tökéletesen kordában tudta tartani az én egocentrikus, idegbeteg bátyámat. Ő közben szintén felült, hosszú, vékony ujjaival kócos, karamellaszínű sörényébe túrt. Láttam a feszültséget csinos arcán, no meg a sértettséget, ami nyilvánvalóan ellenem szólt. Persze nem fájhatott neki túlzottan, de ezt semmi szín alatt nem ismerte volna be.
- Hát bizony, manapság átszokott a jobb oldalra. Nincs menekvés – kuncogott a lány, majd a fiúhoz hajolva egy puszit nyomott a homlokára. – Igaz, édesem? Ne kínozd a hugicát.
- Elég legyen, lányok – nyögött fel ő, eltolva magától a gyengéd kezeket. – Menjetek tanulni, az a ti dolgotok. Hagyjátok szegény melóst pihenni, hiszen a lelkét is kidolgozza értetek. Ha zaklattok, fáradt leszek, nem fogok jól teljesíteni, a főnök ordibálni kezd velem, én szegény pedig még a végén vissza találok szólni és repülök. Nincs több esélyünk, és ha ez megtörténik, éhen halunk.
Felpattant, és hitetetlen méreteit és komoly, sötétkék szemeit maximálisan kihasználva a lehető legfelsőbbrendűen pillantott le ránk. Máskor ez a jelenet mindig megnevettetett, de ma még alig egy mosolyt sikerült kipréselnem magamból a mutatványra. Ez láthatólag teljesen elkeserítette, s magába roskadva huppant vissza elénk.
- Kérek egy kávét – morogta maga elé monoton hangon.
- Ilyenkor úgy nyakon vágnálak, tudod? – közölte ez után pár perccel Sandy, aki szintén visszatelepedett az ágyra. Mindösszesen egy paplant kellett odébb górnia, és már kényelmesen el is helyezkedett.
- Most miért? Semmit sem csináltam…
- Hát éppen ez az. Hol az a nagy és erős férfi, akire évek óta vártam? Hm? Hová bújt, mert itt nincs, az hót ziher…
- Hát nem tudom, talán lement a boltba tejért és kenyérért, ahogy a múltkor láttam, az mintha elfogyott volna…
- Vagy talán egy új vekkerért. Mert a régi…
- Tessék? Tönkretetted, mi? Tommy már egy hete megmondta, hogy vigyázz rá jobban, az ilyen értékes masinákat nem szabad csak úgy a földhöz csapdosni, mert kiakad bennük az a kis biszbasz, tudod…
- Ja, persze, tudom… - sóhajtottam. – De most tényleg nem bántottam, ott állt az asztalon, nézd meg, ha nem hiszed el. Amúgy meg nem kell így letámadni. Nem én tehetek róla, hogy zátonyon a…
- Na jól van, fogd be a szád – a bátyám hirtelen nagyon ádáz képet vágott, bár az ábrázatán még néhol továbbra is fellelhetőek maradtak a fáradtság jellegzetes nyomai, ami kissé viccessé tette. – Húzás le a boltba tejért, kenyérért, vekkerért, meg a lófasz tudja még, miért. Estig nem akarlak itthon látni, remélem, világosan beszéltem.
- Előbb még hozok egy kávét, rendben? Ahogy szereted, tejjel, cukorral…
- Nincs tej…
- Nem baj, akkor majd kitalálok… - mondtam szinte suttogva, bár ahogy az arcába néztem, már rájöttem: azonnal félbeszakít, ahogy megtudja, mit akarok. Láttam a villanást a tenger-szempárban, s inkább elhallgattam. Gyűlöltem, ha szid, bár kezet sosem emelt volna rám. Igazi úriemberként viselkedett a maga módján, ha a néha kissé kemény és bántó szövegtől eltekintünk.
- Csak menj el. Kérlek. Csak egy kicsit, menj el… - nyögte fájdalmas hangon, arcát a kezeibe temetve. Sandy közelebb csúszott hozzá, s görnyedt hátát szelíden ölelte át. Felfedeztem valamit ebben a mozdulatban, ami most már tényleg indulásra késztetett. Kettesben kellett hagynom őket. Elfordultam, hátra sem nézve a vállamra kaptam a kissé szakadt, és az időhöz mérten meglehetősen vékonyka pulcsit, melynek cipzáras elején a „LA VITA É BELLA” felirat díszelgett. Valaki nagyon okosnak hitte magát, mikor mindenféle ehhez hasonló szövegeket ócska, olcsón eladható felsőkre nyomtatott, de a szivárványszínes betűk inkább bosszantottak, minthogy egy kis vidámságot kölcsönöztek volna. Dühömben már néha kaparásztam is őket, de nem könnyen adták meg magukat, a foszló anyag pedig még trehányabbul nézett ki, mint az idétlen feliratok.
Reménykedtem benne, hogy legalább Tommy mellém szegődik, de hamarosan csalódnom kellett. Ő már előbb távozott, harmadik lánytársunkkal együtt.
Nyomorultul magányosnak éreztem magam, ahogy fogtam a koszlott nylonzacskót, majd az ajtó felé oldalaztam. A kis hálóteremből meglehetősen különös hangok szűrődtek ki; igyekeztem nem odafigyelni rájuk. A bátyám dühös volt, ha olyan dolgokba ütöttem az orrom, amikhez szerinte semmi közöm sincs.
Ekkor jutott eszembe, hogy a pénz az elromlott kacatjaimmal együtt a hálóban maradt. Tehát vagy elmegyek pénz nélkül és leégetem magam a boltban, vagy várok… vagy megkeresem Tommyt. Ő biztosan kisegít engem.
Felvidámodva léptem ki az úton, majd eliramodtam a városba vezető poros úton. Bérelt lakosztályunk a város szegény negyedében helyezkedett el, különböző putrikkal körülbástyázva. Tulajdonképpen még örülhettünk is ennek, hiszen emiatt volt ilyen alacsony a bérleti díj. A bátyám fizetéséből éppen ennyire futotta, Tommy mellékállásából pedig az ételt tudtuk rendezni. Maradt a tandíj, amivel örökösen hadilábon álltunk, s a ruházkodás, amin minél többet igyekeztünk megspórolni. Minden egyes darabot addig hordtunk, ameddig szinte leszakadt rólunk. Lyuk és elegendő koszmennyiség nélkül semmi sem kerülhetett szemétbe.
Szinte szégyelltem magam, amiért nekem más dolgom sincs a tanuláson kívül, de a testvérem megtiltotta, hogy dolgozzak. Szerinte nem erre születtem, de lassan már kezdtem kétségbe vonni szavai hitelességét. Természetesen ez is jobb volt a városi nevelőintézetnél, ahol ő töltött két évet, és ahova én is kerültem volna, ha nem vesz kegyesen magához. Bár ez az ő szempontjából teljesen ésszerűtlennek tűnt, hiszen csak eszem, gondot okozok, hasznom pedig nincs.
Hangos szuszogással fékeztem le a bolt előtt, a térdemre támaszkodva próbáltam lélegzethez jutni. Az októberi hűs levegő simogatta az arcomat, segített kicsit lehűlni.
Komolyan néztem körbe, de ismerős sehol sem mutatkozott.
Néhány ember sétált el előttem: rongyokba burkolt hajléktalan nő a karjában egy síró csecsemővel, idős, csoszogó öregúr, fiatal pár kézen fogva, arcukon gondtalan boldogság. Őket sokáig figyeltem, keserűséggel a mellkasomban, tudva, hogy az ilyen pillanatokból a bátyámnak semmi sem jutott. Én fosztom meg minden lehetőségétől. Értelmes ember létére húszéves korára dolgozni kényszerül, csak hogy eltartsa élősködő kistestvérét. Magára nincs ideje.
A karomba markoltam, elhessegetve a nyomasztó gondolatokat. Tejet és kenyeret kell vennem, a vekkerre nincs szükségem. A többiek úgyis mindig percre pontosan keltenek.
Ha ebben a hónapban nem veszek új ruhát, lesz pénzem végre egy szülinapi tortára. Vajon megszidnának érte? Ebben az ügyben még konzultálnom kell Sandyvel.
[...]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése