Szösszeneteim

Végállomás

Első novellám, amit szeretnék megosztani :) Többet nem érdemes elárulnom róla, ha nem akarom előre leleplezni. Várom a véleményeket!

Végállomás

Hajnali öt óra volt, a peronon alig várakozott pár ember.  A levegő üdítően frissen hatott, habár egyetlen szellőcske sem tisztelte meg a leendő utasokat ezen a csendes reggelen. A férfi megmosolyogta magában ezt a gondolatot. Nem kell már sokáig álldogálniuk, ez pedig kitűnő idő egy kis utazásra. A szerelvény hamarosan előállt: idős gőzmozdony húzta, egyik utolsó működőképes példánya típusának. Ilyeneket manapság már csak múzeumban látni hatalmas, feketére festett, lefüggönyözött kocsikkal és az utakon mély, zakatoló hangot adó kerekekkel párosítva. Maga az élő történelem. Egy temetkezési szakember tervezhette – jegyezte meg magában a férfi, bár egyáltalán nem félt az utazástól. Annak idején orvosként dolgozott, hatalmas hírnevet szerezve, de ma már csak hetente egyszer járt be az egyetemre oktatni a fiatalságot. Jegye természetesen az első osztályra szólt, szerinte nem engedhette meg magának, hogy tanítványai a másodosztály lecsúszott munkásemberei között láthassák.

A vonat fékezett a megálló előtt, az a néhány ember szokatlanul csendben szállt fel rá. Az eső cseperegni kezdett, mikor a kalauz jelt adott az indulásra. Egyikük sem vette észre a peronon minden feltűnés nélkül álldogáló fiatal fiút. Úgy tűnt, talán másra vár, egy későbbi szerelvényre, de az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát. Az egyik kocsi lépcsőjén kapaszkodott fel oly könnyedén, hogy tette továbbra is titokban maradhatott.

A kalauz fél hatkor indult el ellenőrizni az utasokat. Sokat tapasztalt már, de bízott benne, hogy ezúttal semmi gondjuk nem adódik. Az eső ellenére a haladási körülményeik kitűnőek, semmilyen késéssel nem kell majd számolniuk. Az öreg gőzös jól vette az akadályokat.

Az első osztályon kivételesen kevés utas tartózkodott, mégis minden kabinba be kellett pillantania. Pár perc telhetett el, mikor végre talált is valakit; ennek akarata ellenére megörült kissé. Odaállt az alak elé és megeresztett egy barátságos mosolyt, amit az készséggel viszonzott. Egy fiatal fiú, a kalauz szemében a saját gyermekeinél is kisebbnek tűnt. A legnagyobb jóindulattal sem merte volna többnek mondani tizenhat évesnél, ennek ellenére teljes árú jegyet mutatott fel neki.

- Kérem az igazolványokat – mondta rutinszerűen, mire a fiú a zsebébe nyúlt. A papírok szerint Robert Fordnak hívták. Az ellenőr túl komolynak tartott egy ilyen nevet ezzel az arccal párosítva, de erről egy szót sem ejtett.

- Köszönöm, uram.

Már indulni készült, mikor a fiú a keze után nyúlt, vékony ujjaival azonban egy pillanat alatt visszafordította maga felé. Tengerkék szemeiben furcsa fény csillant, ahogy azt mondta:

- Én köszönöm.

Dr. Benjamin Gates épp kis tükrében rendezgette egyre szaporodó ősz tincseit, mikor a kabinajtó felől halk motoszkálást hallott.  Egy vékonyka fiú lépett be, gyermeteg arcát göndörkés vörös tincsek keretezték. Gates kiskorúnak tekintette, ezért nem is szólt hozzá az ilyenkor elvárható udvariassággal.

- Mit keresel itt? – förmedt rá, amiért az tapintatlanul rátört.

- Magamat keresem – felelte a fiú zavartalanul, majd letelepedett az egyik bőrülésbe. Máris otthonosan érezte magát, lábait végignyújtóztatta a kabin egész hosszában. Ez a tény a doktort felettébb bosszantotta.

- Hogyhogy magadat? Hát itt vagy, itt ülsz ezen a helyen. Egy kabinban vagy velem, látlak – az idegességtől reszkető kézzel nyújtotta társa arca elé a kistükröt; ezúttal a jó szándék vezérelte. – Itt vagy, nézd meg magad.

- És azt megmondanád, hogyan jövök majd ki onnan? – morgott a fiatal, miközben szép lassan lefejtegette idősebb kabintársa ujjait kincséről. Láthatóan elbűvölte a kis eszköz csillogása, szemeibe kíváncsiság költözött.

- Ez egy tükör, barátom, onnan nem lehet kijönni. Csak látszat, nem valóság.

- De én magamat keresem, azt a magamat, aki valóság.

- Kint is vannak nagyobb tükrök, nem lehet, hogy véletlenül abban láttad? – kérdezte vontatottan, mintha egy kisgyermeknek próbálna elmagyarázni valami számára felfoghatatlant. - Sajnos előfordulhat, de az ugyanígy működik, csak más méretezésben. A fény a sima felületről a szemedbe verődik vissza, egy látszólagos képet alkotva. Ettől még nem lesz belőled egy másik.

- Nem is kell másik, de nem értem ezt a sületlenséget, amit beszélsz. Semmi nem verődik a szemembe, ha tükör elé állok. Mi vagy te, varázsló?

A fiú látszólag unottan ejtette le a kézitükröt a mellette lévő ülésre. Ennyi elég, ez a tárgy számára haszontalan.

- Tudós vagyok – közölte a férfi túláradó büszkeséggel. Már alig várta, hogy eldicsekedhessen, noha az eddig lefolytatott beszélgetés valamiért igen kétségbe ejtette. Általában minden tanítványával boldogult, még a legostobábbakkal is, de ez valamiért mintha nem akarná megérteni. Nem minden úgy működik, ahogyan képzeljük, még kevesebb, amit láthatunk is.

- És szeretsz utazni? A tudósok úgy általában nem otthonülős idősebb emberek?

Gates kicsit meghökkent a kérdésen. Valahogy túl nyíltnak érezte, a gyermeki kíváncsiságon kívül semmilyen egyéb gondolatot nem tudott felfedezni benne. Az pedig, mint tudva levő, kielégíthetetlen.

- Nem vagyunk egyformák – válaszolt a lehető legtürelmesebb hangján, bár már kissé unta a beszélgetést. A fiú elmebeteg, nyilvánvalóan nincs rendben vele valami. Már az első mozzanatai is furának tűntek – emlékezett vissza elkeseredetten.  Ennél azért eseménytelenebb utazásra vágyott, mikor felszállt az öreg gőzösre. A másodosztályon bizonyára kellemesebb társasága akad, ott csak egyszerű emberek üldögélnek, semmi fura szerzet.

A fiú kedvesen mosolygott, mintha arra várna, hogy lezárja a gondolatait, s újra rá figyeljen.

- Hogy hívnak? – kérdezte hirtelen meglepően vékony hangon.

- Dr. Benjamin Gates-nek.

- Jó. Engem Steven Willardnak. Vagy Svennek, a kettő ugyanaz.

A doktor mosolyt erőltetett az arcára. Nem emlékezett rá, hogy a neve után érdeklődött volna, de legalább addig is telik az idő. Lopva az órájára pillantott. Nincs sok hátra egy megállóig, ha kell, leszáll inkább ott. Megvárja a következő szerelvényt, csak megszabadulna már ettől a kölyöktől.

A fiú megérezhette a felé áradó kellemetlen gondolatokat, mert hirtelen felpattant.

- Köszönöm a beszélgetést, uram. Jó volt, nagyon élveztem.

- Viszlát.

Gates intett, mire társa ismét visszafordult felé. Tekintetében láthatóan megváltozott valami, ami a férfit újfent félelemmel töltötte el. Sosem látott még olyan szempárt, ami ennél erősebb érzelmeket ébresztett volna benne. Nem, nem félelmet; rettegést. Kissé hátrahúzódott az ülésén, két karját védelmezőn maga köré fonva.

- Segíthetek még valamit?

- Nagyon szép a gyűrűje – Sven sápadt, szeplős arcán futó mosoly villant fel. – Nekem adja?

- Ezt? – Gates a jobb kezén díszelgő pecsétgyűrűre pillantott. Szívesen lemondott volna bármiről, ha megszabadulhat a fiútól, de ez az ékszer számára nagy eszmei értékkel bírt. Annak idején az édesapjától kapta annak halálos ágyánál, búcsúajándékként. Más örökségben legkisebb gyermekként nem reménykedett, de ennyivel is tökéletesen elboldogult. Soha, egyetlen pillanatra sem akart többé megválni tőle.

- Nem – jelentette ki végül a lehető lehatározottabb hangján.

- De nekem… szükségem van rá – nyögte ki Sven szinte rimánkodva, arcára furcsa kifejezés fagyott.

Gates csendben maradt, nem látta értelmét tovább hergelni. Még sosem találkozott olyan emberrel, aki VALÓBAN őrültnek tűnt. Sven pedig láthatóan az. Egyértelmű, ahogy itt áll előtte, tekintete ugrál a kabinban elhelyezett, különböző tárgyak között. Egy bőrönd, egy kézitáska, néhány köteg irat. Semmi használhatót nem látott, de az üvegen kopogó eső hangja egyre jobban felidegesítette. A doktor elhúzódott előle, ahogy megindult az ablakok felé. Hihetetlenül hangtalanul mozgott, léptei a vihar zúgásába vegyültek. Ez a férfinek még bőven a csend kategóriájába esett.

Aztán egyetlen hatalmas dörrenést hallott, mintha a föld nyílt volna szét a szerelvény alatt.

Számára megállt az idő.

A fiú a másodosztályon várakozott, mikor ismét kiszúrta. A kalauz emlékezett rá, hogy maga mögött hagyta, s az nem is jött el mellette, mégis ott volt. Egy kényelmes, egyszemélyes ülésen telepedett meg, tekintetét mélyen a kezében tartott újságba fúrta. A férfi nem tartotta szükségesnek az ellenőrzést, csak furcsállva elvonult mellette. A fiú nem nézett fel.

Kerek hat óra, a menetidő felének megtétele után Rebecca Westwood még mindig zsebkendőkbe temetkezve zokogott a kabinjában. Azt remélte, megnyugszik és összeszedi magát még hazaérkezése előtt, de erre már lehetősége sem maradt. Gratulált magának, miközben hangosan kifújta az orrát. Ekkora csalódást! Hogy fog ezek után az édesapja szeme elé kerülni? Rebecca ugyanis meglehetősen vagyonos családból származott, szülei jó házasságban reménykedtek. Egészen egy évvel ezelőttig meg is volt rá minden okuk, de akkor a lány hirtelen másképp döntött. Felbontotta régebbi jegyességét egy futó kalandnak induló, bizonytalan kapcsolatért. Úgy gondolta, megéri. Hogy boldog lehet… De nem így történt. Szerelme minden téren megbízhatatlannak bizonyult; ő mindezt békésen tűrte. Aztán betelt a pohár. Így hát tegnap este sebtében összecsomagolta néhány holmiját, ma reggel jegyet szerzett az első vonatra, felhívta a szüleit és most utazik… Félt a találkozástól, de más esélye nemigen kínálkozott.

Hirtelen kopogtak az ablakán.

Remegve pillantott fel, de nem látott mást, csak egy újságpapír mögé bújó alakot. Kinyújtotta a kezét, elhúzva a reteszt, ami megakadályozta a bejutást.

- Jól érzi magát? – kérdezte újdonsült kabintársa meglehetősen mély hangján. Az arca alapján fiatalnak tűnt, de Rebecca rájött, hogy valószínűleg mégsem az. Tűzszínű tincsek meredeztek a fején, tökéletes összhangban tengerkék, kissé mandulavágású szemeivel. A mosolya, a pillantása, az egész kisugárzása furcsán nyugtatólag hatott a lányra. Még a szipogást is abbahagyta egy pillanatra, hisz a férfi egyértelműen választ várt.

- Most már jól, köszönöm.

- Ennek örülök.

Rebecca meglepetten felsóhajtott. - Üljön le, kérem. Megtudhatnám a nevét?

A férfi kényelmesen elhelyezkedett egy ülésen; cseppet sem sietett.

- Dr. Anton Willard.  Szólítson a keresztnevemen.

A lány bólintott.

- Az én nevem Rebecca Westwood. Szólítson Beccának, nem szeretném, ha…

Igen, de tulajdonképpen mit nem szeretne? Ha emlékeztetnék, hogyan húzta keresztbe drága, szerető szülei pontosan megtervezett, kivitelezhetőnek tűnő számításait?

Becca lopva az idegenre pillantott, közben szorosan összepréselve ajkait. A kocsit ekkor alig észrevehetően rázkódás járta át, de ennek egyikük sem tanúsított különösebb figyelmet.

- Nos, Becca. Miért utazik egy ilyen szép hölgy magányosan, és miért zokog ilyen keservesen, amikor kint ilyen… - kitekintett az ablakokon, a tomboló viharba, ennek ellenére a mondatát be kellett fejeznie – gyönyörű idő van?

A lány egy néma fintorral felelt.

- Miért utazik egy ilyen kedves ember egyedül és miért keres fel szintén magányos, sírós kislányokat?

- Bevallom, ezzel megfogott – Anton felnevetett, de a lány komor pillantása szinte azonnal elsöpörte vidámságát. – Na, jól van. Meséljem el a történetem? Unni fogja. De utána maga jön, rendben?

- Rendben.

- Nos… mióta felnőttem, keresek valakit. Egy állítólagos ikertestvért, aki annak idején másodikként, utánam jött a világra. Az oxigénhiány miatt sokáig azt hitték, nem marad meg, de végül túlélte, édesanyánk legnagyobb örömére. Ahogy nőttünk azonban egyre furcsább lett. Végül annyira eldurvult a helyzet, hogy elszakítottak tőle és bezárták. Sok furcsaságot csinál, de alapvetően szelíd, érdeklődő, könnyen kezelhető ember. Csak azt nem bírja elviselni, hogyha idegenek nemet mondanak neki. Tehát ahogy nőttem, érdekelni kezdtek az ő gondolatai, ha vannak egyáltalán. Hiszek a munkámban, hogy nem felesleges, de főleg nem marad eredménytelen. Rengeteget tanultam.  Most pszichiáterként dolgozom egy neves intézményben, elérkezettnek láttam a pillanatot elhozni őt onnan – bocsánatkérően mosolyogva vont vállat, ahogy a lány megbotránkozó arckifejezésre esett a pillantása. – Mindenkinek kell valaki, aki megérti és törődik vele. Nem így gondolja?

- Dehogynem… - Becca nagyot nyelt. – És… az öccse is itt van a vonaton?

- Nem biztos… a felszállásnál kisebb gondjaink akadtak, de remélem, idejön hozzám. Megbeszéltük, és ő mindig betartja a szavát.

- Nem veszélyes őrülteket szállítani mindenféle előkészület vagy óvintézkedés nélkül?

- Nem hiszem, hogy bárkinek ártani tudna – Anton a homlokát ráncolta. – De lassan utána kell néznem.

Rebecca láthatóan megkönnyebbült, amiért megmenekült egy hosszú és keserves meséléstől. A férfi menni készült, de még mielőtt kiléphetett volna, kivágódott előtte az ajtó. Kissé sápadtabb és fiatalabb mása állt előtte kitágult, riadt szemekkel. Az egyik kezében éles üvegszilánkot tartott, mely kissé már felsebezte érzékeny bőrét. A középső ujján jókora pecsétgyűrű fénylett.

Nem, jobban megnézve talán nem is volt sápadtabb, csak a rengeteg vörös okozhatta a ruháján…

- Az ott vér? – kérdezte a lány egészen kábán. Sven úgy ugrott be a kabinba, mint egy áldozatára leső ragadozó, közben rá vicsorított. Morgásából hallgatósága csak pár szót tudott tisztán kivenni.

- Add ide a gyűrűd!

Becca készséggel lehúzta a jegygyűrűjét és a fiú felé nyújtotta.

Valamiért nem úgy tűnt, mintha sokat elérne vele.

A végállomásnál leszállók száma valamivel kevesebbnek tűnt, mint ahányra a kalauz eleve számított. Az első osztályon utazók közül például egyet sem látott, pedig tisztán emlékezett, hogy a jegyük a fővárosba szólt. Persze, nem az ő gondja, ha eltévesztették a megállót, miért is foglalkozik ezzel?

Anton egészen vidáman lépett ki az egyik kocsi ajtaján, de nem távozott egyből. A kezét nyújtotta, hogy segítsen a lánynak, aki mosolyogva fogadta el. Együtt indultak az állomás épülete felé.

 Sven egy darabig némán kullogott a hátuk mögött, de mikor a kitört ablaktáblához érkezett, arcán tébolyult vigyor suhant át.

- Látod, varázsló bácsi, megmondtam, hogy megtalálom önmagam – büszkén bátyja felé pillantott. – És még tükörre sincs szükségem ehhez.

Lenézett a kezeire. A középső ujján még mindig ott csillogott a hatalmas pecsétgyűrű, kisujján pedig Rebecca jegygyűrűje.  Teljes siker; a fiú maradéktalanul elégedettnek érezhette magát. Nem látta tettei súlyát, bár valószínűleg ezzel nem is neki kell majd számolnia.

Utastársai már eltűntek, mikor ráeszmélt, hogy ott felejtették. Nem is gondoltak rá… De ennyiért ő nem sértődött meg, nem az a fajta. Abbahagyta az elmélkedést és a lehető leggyorsabban utánuk szaladt.

A kalauz, miután ellenőrizte az aznapi menetrendet, nyugodtan letelepedett egy padra. Még kerek két órája maradt a következő indulásig, szabadidejét pedig szokásához híven olvasással fogja eltölteni. Lustán a kezébe vette a tegnapi újságot. Egy, a borítón lévő kép máris felkeltette az érdeklődését; kisebb fotó eldugottan, a sarokban. Hunyorgott, nem hitte el. A fiút ábrázolta, amelyiket az első osztályon, majd a másodosztályon is látott. Kíváncsian pörgette a lapokat a jelzett oldalszámig, majd némán olvasni kezdett.

„Dr. Anton Willard nyilatkozata szerint öccsének, Stevennek jobb körülmények között több esélye lett volna a felépülésre. A híres pszichiáter perel, testvérét azonnal a saját intézménye területére kíséri. Szakértők szerint nem megfelelő szállítása veszélyt jelenthet mind önmagára, mind környezetére nézve, testvére azonban bízik benne, hogy…”

Hirtelen éles szirénázásra lett figyelmes. Magában mosolygott, amiért ennyi izgalmat rendelt neki mára az ég, de kifelé nyugodt, sőt, komoly maradt. Komótosan nézett fel, pillantásával a hang forrását keresve. A kocsi tőle nem messze parkolt le; egyenruhások ugrottak ki belőle. Körbevették és elkerítették a szerelvényt, különös tekintettel az első osztály kitört ablakú kabinjára.

A kalauz a homlokát ráncolta. Furcsa, hogy eddig fel sem tűnt neki. Talán az események fényében illene megemlítenie a vonaton valószínűleg álnéven utazó ikerpárt, biztosan jutalom jár a nyomra vezetésért. Rajta kívül senki sem tudhat belső információkat; ez élete nagy esélye.

Éppen összeszedte volna magát, de előbb újból átfutotta a cikket. Mi értelme bemocskolni egy ilyen tekintélyes orvos nevét, mint ez a Dr. Willard? Mindenki hibázik.

Ezen kívül neki sem hiányzik a felhajtás, pedig bizonyosan tanúskodnia kellene…

Reménytelen pillantást vetett az öreg gőzös felé; amaz nem úgy nézett ki, mint aki hamarosan szabadul a rendőri felügyelet alól.

Végül hanyagul a zsebébe gyűrte az újságot és elindult a legközelebbi jegyváltó felé.