1. részlet

A férfi leplezetlen idegességgel pillantott ismét az órájára.  Magában átkozta a katonái pontatlan időérzékét, hisz így neki megint a szakadó esőben kell várakoznia, ráadásul ezúttal teljesen egyedül… Fekete szövetkabátja kényelmetlenül, átnedvesedve feszült a hátára, a bőség határozott jeleként - bár maga sem vette észre, de igencsak kigömbölyödött az utóbbi időben. Előző nap este ezt egyik kollégája szóvá is tette, mire ő elintézte egy dühös felhorkanással. Nem tehet róla, manapság tényleg minden nap valami igazán laktató került az asztalra, mióta a legidősebb lánykája hajlandó főzni rájuk. Ha ez nem történt volna, természetesen még most is olyan siralmasan beesett arca és kiálló oldalbordái lennének, mint akár két hónappal előtte. Akkor legalább a ruhái még jók lennének rá… hiába, minden rossz a nőktől ered.

- Marlon! - kiáltott felé valaki, s hirtelen megelevenedett a környezete: a sötétség mozgolódni kezdett, majd alakok váltak ki és körbevették. Egyikük - egy mezei parasztnak kinéző fiatalember - kedves vigyorral üdvözölte, ahogy lefékezett mellette. Arca szokatlanul fakónak, szemei karikásnak, haja tépettnek tűnt; a férfi hiányolta róla a megnyerő, tiszta külsőt.

- Kormányzó úr - jegyezte meg inkább magának, mint közönségének, hangja a megilletődöttség és a gúny között ingadozott. - Minek köszönhetem eme megtiszteltetést?

- Önmagadnak köszönheted - toporgott a megszólított. Talán ő is kényelmetlennek érezte igencsak gyér ruházatát a zivatar közepette? - Vagyis a szervezkedésednek. Ez igazán csúnya dolog a részedről - olyan arcot vágott, mint egy kiskutya, akit épp a gazdája fenyített meg. - Amit rád bíz a köz, azt maradéktalanul el kellene végezned, nem igaz? Miért nem vagy képes rá, hisz mi is megteszünk minden tőlünk telhetőt… De ezek az elektromos tüzek. Kegyetlenség, amit az ellenség a házainkkal művel.

- Ez a divat - vont vállat a férfi minden érdeklődéstől mentesen. Már megint azok a nyamvadt házak. Ez nem az ő dolga. Ő felépíttette őket, a többihez nem kéne, hogy köze legyen, mégis őt veszik elő. - Nekünk semmi közünk ehhez. A csapatommal…

- Kérlek, most inkább a tűzoltóságra kellene koncentrálnunk. Tudom, nem értesz egyet velem, pedig igenis fejlesztésre szorulnak. Új módszereket kell kitalálnunk, amivel megfékezhetjük a pusztítást.

- Nekem erre nincs időm, értsd meg. Rendelj ki egy másik Rózsát, pont úgy tudják, mit kell tenni ilyen helyzetben, mint én. Sőt, lehet, hogy valamelyikük a három rangidős közül még jobban is érti nálam ennek a mechanizmusát.

- Felesleges mellébeszélés - legyintett a Kormányzó lenézően. - Te ismered legjobban a házainkat. Neked kell menned, akárhogy is ellenkezel. Persze, nem várhatom el, hogy egyedül cselekedj. Kapsz társakat… - a háta mögé pillantott kutatón, pedig a férfi tudta, hogy már rég kitervelte, kit küld mellé. Ez csak időhúzás…

A türelmetlenség láttán végül nem is váratott annyit magára; láthatóan nem akarta társa határait feszegetni.

- Lian! - a hangja csattant, s a tömegből újabb, szintén egyszerű munkásnak tűnő ficsúr lépett elő. A férfi összeszűkülő szemekkel mérte végig, arcából nem állapíthatták meg: tetszik-e neki, amit lát. Mindenesetre csendben maradt, amennyire szükség volt rá, s ugyanilyen engedékenyen tűrte, hogy a fiatal fiú mellé lépdeljen. Hírből már ismerte, talán találkoztak is egy párszor, ám nem jegyezte meg az arcát; eddig nem gondolta feltétlen szükségesnek. Persze, most sem érdekelte, inkább dühöt érzett, amiért közös munkára kényszerítik. Visszanyelte a torkába felkúszó keserűséget, amit általában a tehetetlenség okozott nála, s némán bólintott.

- Szóval, tűzoltóság - visszhangozta nyersen. - Meglesz… főnök.

Lian csak nagy, riadt szemeket meresztett rá, nem mert szólni. Innen, közelről egészen kisfiúsan helyesnek tűnt, arccsontja nem volt annyira kiugró, haja nem olyan szálkás, mint a csapat többi tagjáé. Külső szemlélő talán egyáltalán nem gondolta volna bűnözőnek; persze, a férfi tudta, hogy az. Mi másért került volna ide?

- Sajnálom uram, tudom, hogy önnek sem fűlik a foga ezekhez a hirtelen és kiszámíthatatlan helyzetekhez, és biztosíthatom arról, hogy én nem szándékozom zavarni önt. Tudom, mit mondott a Kormányzó úr, de én igencsak hajlok arra, sőt, biztos vagyok benne, hogy ön képes ezt egyedül is intézni. Szégyellem magam, amiért kénytelen vagyok önre akaszkodni… de ameddig látnak, addig muszáj így tennem, különben kirúgnak. Tudja, most kaptam egy csodálatos munkát a közhivatalnál… még nem mondták el, mi is az tulajdonképpen, de én elhiszem a Kormányzó úrnak, hogy nagyon élvezni fogom, hiszen neki nem érdeke becsapni engem. Ugye, uram, nem érdeke?

- Hmm? - a férfi unott arccal pillantott le rá, félig-meddig a lába előtt tanyázó pocsolyákat fixírozva. - Mondott valamit?

Közben úgy határozott, ideje indulni, s talán ennyi döntési lehetősége még adódhatott az életben, hogy akaratától függő időt töltsön a nem kívánt társaságban. Lian persze egyből utána iramodott, bámulatosan gyorsan felvéve a ritmust. A férfi kicsit megnyugodott, mosolyt csalt az arcára hirtelen felfedezése. Talán nem is lesz nehéz… talán egyszer az életben öröm lesz a munka. Talán a Kormányzó direkt adta mellé ezt a lelkes ifjút. Persze, ezek csak talányok, lehet mind pusztán a véletlen műve. Vagy valamilyen külső, az embernél hatalmasabb erő… A mosoly grimaszba torzult, ahogy a gondolatok ebbe a valószerűtlen irányba indultak el.

- Persze - szakította félbe hirtelen a fiú hangja. - Csakhogy ön nem figyel rám, uram. Éppen az életemet mesélem magának, de meg se hallja. Nem baj, értem én, nézzen csak levegőnek, megszoktam én, hogy az ilyenek, mint ön, nem figyelnek rám… Nem fáj egy csöppet sem, nem bizony…

- Nyugi már, csak elbambultam - vigyorodott el részvétteljesen, miközben lefékezett egy elég termetes, földszintes ház ajtaja előtt. Pont olyan tökéletes volt, mint az, amiben az élete egyetlen boldog korszakát, a gyermekéveit töltötte. Ha erre gondolt, összeszorult a torka, ennek ellenére az emlékei egy részét örökre elraktározta egy olyan helyre, ahonnan senki ember fia tőle el nem veheti - a szívébe.

- Köszönöm, uram, legalább őszintén kinyilvánítja, mennyire nincs szüksége rám… Sajnálom, hogy a terhére vagyok, amennyiben terhes önnek ez a feladat, de mint említettem, szükségem van arra a munkára. Nagyon régen várok, és eddig sajnos számtalan, ennél olcsóbb és jelentéktelenebb munkát sikerült elszúrnom. Sajnálom.

- Semmi baj, nem kell szenvedni emiatt. Ami megtörtént, nem változtathatjuk meg, a Kormányzó pedig tudja, mi a jó az államnak, nem igaz, kölyök? - a kezét nyújtotta a fiú felé, amit az gondolkodás nélkül, örömmel elfogadott. - Amúgy tegezz nyugodtan, ha már én ilyen faragatlan létemre máris lekölyköztelek, rendben?

- Rendben - Lian arcára olyan boldogság költözött, amitől a férfi máris megváltónak érezte magát, közben pedig semmi jelentőset sem kellett tennie érte. - Köszönöm, uram… izé… Marlon. Lekötelezett.

- Ugyan, mivel? Ostobaság. Inkább keressünk egy zugot, ahol ellakhatsz, a házban egy talpalatnyi hely sincs új lakók számára. Hátul viszont még régen épült egy kis egyemberes vendégház, ha az jó lenne…

- Persze, semmi gond, mindig is olyanokban szállásoltak el… tudja, akinek nincs családja…

- Tegezz! - mordult rá Marlon majdhogynem nevetve, mire a „kölyök” elvörösödött.

- Igenis.

- És ne mondj nekem ilyeneket, kérlek. Ez a „tegezz” nem parancsszó, amit feltétlen be kell tartani. A szolgaság alatt se veszítsd el a saját akaratod, merj nemet mondani, ha valami olyat kérnek tőled, amit nem szeretnél, vagy nem érzed kötelességednek megtenni. Ha a feletteseid bármit is mondanak, nem kell úgy lapulni egyből a lábukhoz, mint ahogy a hűséges kutya teszi. Szabad ember vagy.

Lian már válaszra nyitotta a száját, de ebben a percben olyan szerencsétlennek látszott, hogy szinte elvárhatóan egy hang sem csúszott ki a torkán. Marlon csak megrázta a fejét tehetetlensége jeléül, majd a kilincsre tette a kezét, lenyomva azt.